S. Concerto
Iratxe Ansa és Igor Bacovich koreográfiájában a táncművészek láthatatlan vonalakkal kapcsolódnak egymáshoz, amelyek folyamatosan megszakadnak, hogy aztán újabb és újabb kapcsolatokat alakítsanak ki. Olyan elektromosság árad belőlük, mintha atomokat és molekulákat látnánk, amelyek a hőmérséklettől függően többé-kevésbé hevesen mozognak, hol robbanásszerűen, hol magába fordulóan. Akárcsak az ilyen részecskéket, a táncosokat is mágneses erő köti össze, amelyből nehéz kitörni. És mégis folyamatosan próbálkoznak. A koreográfusok számára szándékos teatralitásról van szó, amit minimalista világítás és purista színpadkép hangsúlyoz. Mindezt egy olyan kifejezési formával érik el, amelyben az izmos erőfeszítés és a testiség erősen a középpontban van. A csoport ebből adódó plasztikussága, amelyből a duettek és szólók folyamatosan szervesen és zökkenőmentesen bontakoznak ki, intenzitásában bontakoztatja ki teljes hipnotikus hatását, olyan örvénybe vonva a nézőket, amelyben eltűnik az időérzék és a tájékozódás.
DON QUIJOTE
„Cervantes sokak által jól ismert regényhőse Don Quijote, aki képzelete teremtette világban él. A balett alapvetően az emberi képzelet teremtő erejéről szól. Don Quijote nem képes a realitást önmagában véve elfogadni, ezért egy általa alkotott, elképzelt, álomszerű világot teremt magában és maga körül. A darab tulajdonképpen egy abszurd álom, a főhős Don Quijote álma. Don Quijote, képzelete erejével szétfeszíti az élet rajzolta és adta kereteket, amelynek eredményeként konfliktusba kerül a körülötte lévő, de benne nem élő világgal. Azzal a világgal kerül konfliktusba, amelyet nem az emberi értékek, közöttük a legfőbb érték a szeretet határoz meg, hanem amelyet a pénz, az anyagi javak hajszolása vezérel. Az általam elképzelt történetben Don Quijote egy művész, akinek az ideák mellett, legfőbb hajtóereje a szerelem, amely belső erőforrásként izzik lelkében és amely érzéshez keres magának egy alanyt. Szerelmét egy lány, Dulcinea alakjára vetíti ki, aki egy sokoldalú és arcú, színes egyéniség. A pénz, az anyagi javak, maga az élet mulandó…, a szeretet, a szerelem örök.”
Egerházi Attila