A kopasz énekesnő szereplői banális dolgokról beszélnek, banális dolgokat mondanak. De nem azért írtam a darabot, hogy kritizáljam szavaik banalitását: nem, egyáltalán nem. Amit mondtak, nem tűnt banálisnak számomra, hanem a legnagyobb mértékben megdöbbentőnek és rendkívülinek. Egy vígjáték született, bár a kezdeti érzés nem utalt vígjátékra. Erre a kiindulópontra több dolgot is ráoltottak: a világ furcsaságának érzését, az emberek által beszélt nyelvet, amely számomra idegenné vált, a tartalmuktól megfosztott fogalmakat, a jelentőségüktől megfosztott gesztusokat, a színház paródiáját, a társalgási klisék kritikáját. Azt mondtam magamnak, hogy a legegyszerűbb elemekből kiindulva: a számtanból, a számtan ábécéjéből, ha szabad így mondanom, lehetne egy darabot csinálni. A burleszket a végsőkig feszegetni. (…) A burleszkből a tragédiába való átmenetet úgy kell megtenni, hogy a közönség ne vegye észre. A darab szereplőinek nincs mondanivalójuk egymás számára, de erről egyfolytában fecsegnek.
Eugène Ionesco